2012-es versgyűjtemény, melynek rendszerező elve jobb híján csak később lett kizárólagosan ez az évjárat – előzetes koncepcióm vagy utólag megjelölhető, kiemelhető életesemény nem volt az itt olvasható versek egybegyűjtésére, az élet viszont mégis úgy hozta, hogy most ilyenformán teszem közzé őket.
Béke-sziget
Bagoly vagyok.
Olykor fáradt, de most némán figyelek.
Az éj csendes, az óra kattog,
A távolban egy buszféle tompán nyekereg.
Rájöttem, nincs miért.
De így sem, úgy sem ám.
Varázsütésre vártam,
S legott álmatlanul álmodám,
Hogy béke van, mindig béke volt,
Békében működik a változás.
S vele szeretet csendül, hiányzott.
Elhalkuló szavak a fülemben suttognak,
Megfeneklett a lázadás.
Az idő hordta el, mint szüleimet,
S majd engem is hát egy napon.
Ó, miért kell várni, ha van egy béke-sziget,
Csak itt – a szívünkben lapul…
[Pápa, 2012. március 26.]
Kör
Az univerzum csak egy kör.
Kör, de mily tökéletes!
Nem teremtődött ennél még
Jobb csodaforma,
Mint e geometriai végzetes.
Hisz ez ad egyenlőt
Minden pontnak egy körül,
S leginkább viszonyítható,
Sarokba nem szorítható;
Vele minden rossz ürül,
S körben mindenki örül,
Mert egy körül ül.
Körforgás itt minden:
Az évszakok, s hol vérünk kering.
Körben mozog minden:
Az anyagok, az építőelemeink.
Körben futunk tornaórán,
Körben jár az óra,
S körözünk életünk folytán:
Kelünk, majd térünk nyugovóra.
Az univerzum talán ezért
Mégsem csak egyetlen kör.
Koncentrikus körkorona,
Mindenható őr.
Legyen az korong, cső, labda,
Lámpa, sugár, vagy golyó,
Csavar, kerék, vagy a napocska:
Mind a körből való!
[Pápa, 2012 nyara]
A pénz fogsága
Legyek esőcsepp,
És hulljak óceánba,
És marjon sós vizével
Hullámok hab leánya
– csak a pénz fogságában,
Ej, soha ne legyek!
És legyek nyári mennykő,
És tiszteljék létem,
Merre csak utam visz,
Visszhangozzon léptem
– csak a pénz fogságában,
Ej, soha ne legyek!
És legyek jégvirág,
Olvadjak és fagyjak százszor,
Száj-meleg hevével
Tűnjek le a tájból
– csak a pénz fogságában,
Ej, soha ne legyek!
És legyek lágy barázda,
És tartson lámpalázban
Saramon fakadó
Kenyereknek kalásza
– csak a pénz fogságában,
Ej, soha ne legyek!
Mert minden jobb,
Mint a pénz fogsága:
Mit a szél hord el,
Vagy a Nap próbálja
– csak a pénz fogságában,
Ej, soha ne legyek!
Mert a pénz emberi,
Ember meg a pénzé:
Ily örvénnyel ürül,
Mit a természet tett széppé
– csak a pénz fogságában,
Ej, soha, de soha ne legyek!
[Pápa, 2012. szeptember–októberben]
Digitalizált klónok
Ma már a szerelem sem szerelem,
Rohanunk, dacolunk.
Gyorsultában az érzelem
Csak digitalizált klónunk.
Világot járó tankhajók
Meg pacemakerek közt élünk,
Nem beszélve a testiségről:
Míg régen nemigen,
Ma már szerelem nélkül is kérjük.
[Pápa, 2012 októbere]
Telente
Szeretem a telek jöttét,
Valamit mindig tartogat.
A bronzos, frissen tört dióbél,
Az illatozó narancshéj,
A végtelen tévéjátékozás,
Kis kincsek,
A sütemények, fények,
A búvárkodás évszaka ez.
Kint kellemes hideg van,
Kellemesen hideg a vadon,
S ha nem, hát kéményfüstök
Jelzik nekem vakon,
Merre keressem
A lélek-leheletet;
Hol a hon, s mi a vadon
– nekem felelnek.
Szeretem a telet,
Melegedni kellet.
Selyemcukorkák édes íze
A szájban,
Hótól fényes csend van
A szobában,
És minden-minden
Mindenkori.
Újra tetszik a magány,
A meleg zokni.
Hallom, ahogy az óra kattog,
Miközben szemem íve
Könyvek szaga közt
Képzeletembe karcol
Lágy és szende képeket
– ahol nem szívják véremet,
S nem dívik haramiák egybegyűjtő tanyája,
És mindenkinek van még halhatatlan mamája…
Tudom, eljön lassan az idő,
Mikor már úgysem élhetne ő…
Télben született, télben szakadt meg élete
– nincs már itt, erről… (nincs többé…)
Ó, nincs esti mese!
De akkor is fáj,
Hogy így van halál.
Annak nincs, s ne is legyen
Évszaka!
Nem lehet övé a hó,
A dunna,
Az ágropogás!
Nem lehet övé az olvadó tavi jég
Rettenethű szava!
Vagy… ha igen – sajnálok mindent.
A halál nemcsak anyámat vitte el.
De elvitte vele a téli álmokat, mindet,
S e meglopott rendben révedek.
Most lassan jön egy újabb tél…
Mégis, szeretem a telet,
Egyebet nem kíván úgysem tőlünk,
Minthogy a tél pusztán
Melegedni kellet.
[Pápa, 2012. október–novemberben]
Egyedül a magány
Aki (átmeneti) magányában
Nem tud magával mit kezdeni,
Folyton mocorog, folyton lobog,
Álarcról álarcot kíván vedleni,
Nem tud megülni,
Mindig csak tovamenne,
Emberek közé menne,
Annak furcsa teher az élet.
Annak kín s baj magánya,
Nem tudja látni saját értékét,
S nem számít magának
Saját maga halála.
Magányával magában
Mit kezdeni nem tudó!
Halld, hogy jó hozzád a magány!
Mikor minden mástól függ,
Mikor rád száll minden áruló.
Becsüld őt időddel, háláddal!
Nem titkolózhatsz úgysem előtte!
Ő lesz egyedül csak, ki megérti szíved, tetted,
S veled lesz, míg élsz, örökre!
[Pápa, 2012. október–novemberben]
Kócbabák
Kócbabáktól szenvedek.
Rám törnek a filigrán,
Szél szabdalta kócbabák.
Nem törődnek semmivel,
Nem számít nekik mivel
Érik el, mit el akarnak.
A kócbabák néha szíveket szaggatnak.
Kócbabáktól rettegek.
Kik csúnyán szőrösek,
Irritálnak, nem tétováznak,
Kócuk kócolta díszben állnak,
És közben szemernyi-pillanatnyi
Irgalmukon hahotáznak.
A kócbabák néha rosszban sántikálnak.
Kócbabákról verselek.
Készülnek sorjában.
Gyerekek készítik őket
Jó kócból egy jó játékra,
Ámde elfajzanak egyre-másra.
Bábszínházba állnak.
A kócbabák néha tükörképpé válnak.
[Pápa, 2012. november elején]
Munkahelyi stressz
Van olyan nap,
Amikor minden összejön…
Hihetetlen e forgatókönyv,
Gyűlik a szívkönny,
Tombolnak a férgek,
Idegpályák égnek,
Zavarosban halásznak
A kárörvendőségek.
Nincs megértő bizalom,
Sajnálhatjuk magunkat,
Magunk szánalmában
Senki sem csalódhat.
És ha még kérdeznénk,
Miért pont velünk esik meg?
Nyugtathat, hogy máshol is
Ugyanezt élnénk meg…
[Pápa, 2012. november 27.]
Naponta
Némán ballagok.
Környékemen az élet
Csak úgy ragyog.
De valamiért még mindig
Nem tisztul előttem a táj…
Szürkén kolompol a nyáj
Az elevenség mezején,
Madárlátta élményt nyújt itt
Minden aprócska kis élőlény,
De rutinosan, szelíden szemlélem meg őket,
Már csak szürkén hat a számban a nyár.
Tévelygek a természet szép terepén,
A környezetmustra csak félig éltet
– hová tűnhettem immár?
Megy le a Nap… és én érzéketlen vagyok:
Nem érzem az újat, nem töltenek fel a szagok.
Bedől a könnyvíz a szemembe,
Csak dől, dől…
Feltelik szemem alja, mert ők jutnak eszembe.
A halál öl…
Mi ez a kísértés?
Mit keresnek rajtam?
Miért oly nehéz elfogadnom?
Szemem miért fog ki rajtam?
Nem kell nekem halottak
Meg anyák-apák napja!
Mindennap kínoznak!
Sorsom így akarja…
De nincs idő sírni sem, nincs idő könnyezni.
Ordíthatnék!
Gödröt ásnék, abba üvöltenék,
Hogy ne hallják!
Mást ne zavarjon a fájdalom,
Azt hideg agyagfalak felfogják.
Hisz, én is felfogom,
De mégsem…
Fel is dolgozom,
Vagy csak kérdem?
Az időt úgy tanítják, múltával nyugtat.
Érdekes: a pillanatnyi halál folyton öl,
Pedig ölni csak mégoly eleven tudhat.
Nincs kijelölt célom erről,
Eldőlt: életem javarészét
Élő szülő nélkül kell, hogy éljem,
Bármi is érjen, s majd bármi is tépjen szét.
Csak tudtam volna, ó én akkor,
Még jobban becsüljem a gyerekkori perceket…
Üzenem minden gyereknek immár:
Nincs korai emlékező tisztelet!
Nem lehet elég korán a jelent
Múlttá téve átlátni,
Hiába még gyerekész a kikelet,
Sajnos
Lelenc lehet egykor bárki…
[Pápa, 2012 novembere]
Egyedül a sötétben
Az ember a saját
Képzeleteitől fél,
Amikor megremeg a sötétben,
Amikor várja, hogy valaki lép;
Az a perc a saját varázsa,
Saját félelme fantáziája;
Lelkünkben keressünk bűntevőt,
Csak ember lehet annak kovácsa.
Hisz növénytől, állattól hiába is félnénk,
Épp nekik pedig a mi lelkünk félénk;
És mert ki fél, gonosszá bátorodik,
Ezért a legtöbb élőlény menekül,
Ha ember közeledik…
[Pápa, 2012 ősze]
Egyedülvalóság
Ha nem lenne semmi,
Csak egy papír meg mi,
Körülöttünk senki,
Vajh kinek üzennénk?
Ki szánna rá a senkire
Akár csak tollvonásnyi jelet,
Ha nem fejti azt senki meg,
Se tudósok, se kóklerek?
Akkor mivé lesz írnok vagy postás,
Tanár vagy bérszámfejtő;
Mivé a szerelem, a színház,
De legfőképp mivé a költő…?
[Pápa, 2012 ősze]
Titokgyárak
A titok rokona
A pletyka, a bűn, a hiba;
Minősítése,
Hogy mikor hallja vissza
Az érintett maga,
S a „mithallani”
A kérdőszava.
Minden titokra, mely fényre kerül,
Minden titokra egy újabb kerül.
S mely titok titkon nyomaszthat bennünket,
Mutatja, kik lakhatják szívünket.
[Pápa, 2012 ősze]
„A térben nem te laksz, a tér lakik tebenned!”
Gyermekkorban egy-egy helyszínt
jobban megbecsülünk.
Bekukkantunk, kitekintünk,
felmászunk, leülünk.
Szívünkhöz nő egy-két sarok,
udvar, bunki, tornác.
Felnőttként meg csak menekülünk
mindenünnét folyvást.
[Pápa, 2012. december 10.]
Élünk, hogy dolgozzunk
Én mindig csak a magamét hajtom?
Jaj, elnézést kérek, pardon!
Bizonyára más mást is meghallgat,
Legalább annyira, mint amennyire szabad…
Miért van az, hogy az emberek java része
Úgy hiszi, csak ő dolgozik, más se?
De legalábbis bizton igaz, hogy ő többet,
Mint más, ki lásd, nyomába sem érhet.
Mindig, ami jó, minden elrontható.
Hullámok, villámok, súrlódások…
Örök miért, hogy emberen miért fognak
Követők általi kő-vető átkok.
[Pápa, 2012. december 13.]
Erdei süppedék
Volt jól, szép időn, sütött a halomra Nap.
Hangyák bújtak a sűrűből, csillogott a talap.
A fűszál csak bóbiskolt, lágy teste átfénylett;
Merő harmónia honolt a kis dombon,
Vagy egyszerűen csak
Rendérzet.
Aztán lett minden más:
Kis engedmény szűrte fény,
Egy takaró lomb csak, egy félrehúzott ág.
S dagadván dőlt be a sűrű hőség.
Kis lyukból nagy lyuk lett,
Mert egyáltalán lett.
Égetett, felhevített
Lassan minden elemet.
Ez a foltok ismérve:
Folt hátán folt fakad.
Ki látott már úgy foltot,
Hogy önmagától lett varrat?
Így a felperzselt halomhely
Úgy tűnt fel, mint rémálom:
Holdbéli lanka, lepusztult hegy,
Domb tetején beszakadt ágyrom.
A kopár buckakörön
Az erózió is már beköszönt,
Süppedék lett, mi egykoron
Sohasem látott vízözönt.
Kihullt minden állat,
Apróság körötte,
Néhány gaz virágzott csak
Sártestén zörögve.
Így múlhat el való álom,
Igaznak élt mennyország…
Testőr kell, ki nem engedi, hogy az álom
Felbátorodjon valóvá!
[Pápa, 2012]
Föcimagyaros
Ázsia – ázsió
Bordeaux – boros hordó
Manila – vanília
Románia – pirománia
Lettország – lett ország
Thaiföld – kéjhölgy
Bizánc – biz’ lánc
Maastricht – verdikt
Bagdad – vagdalt
Jereván – karaván
Sharm el-Sheikh – sármos sejk
Dagesztán – dagaszt ám
Dubaj – duhaj
Nyugat – ugat
Niger – néger
Broadway – brékelj!
Itália – ittál ma?
Moszkva – dogma
Panama – pláne ma
Lima – láma
Bajkál – dajkál
Japán – apám!
Nílus – vírus
Kína – kín ma
Magyarország – „Agyarország”
Záhony – horgony
Budapest – képest fest
Monok – konok
Koltó – költő
Erdély – meredély
Recsk – reccs!
És Kárpát – Árpád
[Pápa, 2012]
Kérdőjelek…
Mi teszi az embert boldoggá?
Ha boldoggá tehet, tesz másokat?
Vagy csak egy másikat?
Ha segít felsírni másoknak?
Ha lelküket ápoltatva velük jajgat?
Vagy erőt ad és szemmel tartat?
Vagy önzőnek tűnő módon
Magára is gondol?
(Miközben ezzel épp, hogy nem is csak magára.)
Nem kíván hibázni,
Bár sürgetik tétovázni,
Mégis megtalálhassa önmagát?
S ezt biztos, hogy csak saját magunk tudhatjuk?
Kérdőjelek…
Hogy mivé legyek?
Csupa kérdőjel fejem manapság…
[Pápa, 2012]
